Egyszer aztán ásítoztam,
Üldögélést mert meguntam,
Ágyban fekvés, álldogálás:
Nincs valamilyen más állás?
Biztos, a dolgom nem tudtam,
Mert otthonról elindultam,
Ágy szélében csimpaszkodtam,
A szőnyegen meglódultam.
Lépegettem is néhányat,
Négyet-ötöt, kettőt-hármat,
Ágyamat eleresztettem,
Rögtön tapsikolni kezdtem.
Egyet jobbal, egyet ballal,
Előre a két lábammal,
Azt sem tudtam, úgy örvendtem,
Ily ügyesen hol a helyem.
Mikor nagymamám meglátta,
Elindultam a szobában,
A két kezét összecsapta:
– Jesszusom! – ezt kiáltotta.
A nagy zajra megijedtem,
Lábaimban megreszkettem,
Leestem a fenekemre,
És nagyon sírni elkezdtem.
Volt nagy öröm, örvendezés,
Csókolgatás, lelkendezés,
A szomszédban is megtudták,
És egy hétig állt is a bál!
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2017. április 6.