Az ősz hegedűse

Foszladozó nyáridőben
szél söpörte fák tövében
lapul az ősz hegedűse,
zöldül még a rétnek füve.

Elsöprő a húrok hangja,
szél kócolja a hajamat,
zizegnek a falevelek,
madarakkal útra kelnek.

Búcsú nélkül széllel szállnak,
köd fátylába burkolódznak,
kezet fog az ősz a nyárral,
varjú károg a határban.

A hegedű tovább zenél,
széllel együtt új dalt regél,
kicsi háznak ablakrácsán
barna levél pihen árván.

Kottáján az üzenetek
rőt-vörösben énekelnek,
sárga öleli a barnát,
rozsda marja ősz orcáját

Táncol az ősz hegedűse,
tombol már a szél zenéje,
dér csipkézi a húrokat,
avaraljra makkszem koppan.

Délnek tartó madárrajok,
tollruhájuk ázott, csapzott,
köd hever a rónaságon,
gyöngyharmat a dombháton.

Megül most az ősz a tájon,
nem hallik a hegedűszó,
kopasz ág közt süvít a szél,
télnek útját söprögeti.

“Az ősz hegedűse” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Drága Klárika!

    Csodálattal olvastam remek versedet.
    Sok szeretettel gratulálok.
    Magdi🌷🥀🍂🍁🌾

  2. Szinte hallottam a hegedű hangját, olyan szépen írtál róla. Tetszéssel olvastam szép őszi soraid.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!