Egy bohóc ki egyes egyedül áll a színpadon,
kinek nem tapsol senki csupán az üresség kongó magánya tölti meg a termet.
Így érzem magamat én is e szomorú borús őszi reggelen,
melyen nem kelet fel számomra a nap,
s a sötét homály lepi el reményekkel szédített lelkem.
Bú és bánat keserű ízét érzem a reggeli kávé mellett miközben próbálom felidézni a napokat,
melyeket mosolyod reménye édesített meg akárcsak az ajkaimon lepergő mámoros bor.
De az emlék csupán a múlt, egy szörnyű, kínzó és a mélybe rántó árny, mely életemre tör, s elragad a szomorúság melyre nincsen gyógyír E kerek világon.
Véget ért az utolsó felvonás és nem töri meg taps a csendet, csupán a lelkem lehangoló sírása az mi énekre bírja a hegedű húrjait.
Fogytán a levegő végéhez ért az élet, ami nem is baj hiszen ebből nem is igazán kérek, jó lesz (hogyne), szép lesz (na persze),
kihunyóban a fény mellyel satnya testem próbál szédíteni akárcsak TE tetted azt velem.