Nagyon sokan vannak közöttünk,
akikkel a sors rossz tréfát űz,
angyali arccal megszületnek,
s kisvártatva az életéért küzd.
Apa, anya nélkül felnőni, be nem
gyógyuló akarat, holnapoktól jobbat
remélni, s folyton azt lesni,
mi az… ami még maradt.
Az élet csak a szerencsén múlhat,
pedig a születés micsoda öröm,
idejön egy apró lélek, ki nem tudja
még, mi a jó… mi a közöny.
Végre megérkezik s tiszta lelkű,
akár a makulátlan virág,
majd elárvulva csak érlelődik,
s a keserédes tapasztalása rág.
Eltaszított emlékképeivel
elméje minduntalan benne zokog,
értetlenül boldogságért könyörög,
de csak apró szánalom, ha kopog.
Kézről-kézre dobálja nehéz sorsa,
míg teljesen felnőtté nem válik,
gyermekként hozott szeretet érzése
nagyon gyenge száron virágzik.
Mennyi mindent hozunk magunkkal,
amit szüleink adhattak nekünk,
törődés, az aggódás érzése még
mindig visszhangzik bennünk.
Nem tudom, hogy hálásak vagyunk,
hogy ennyi figyelmet érdemeltünk,
ám a sorstalanság, ha felütötte
volna fejét, mint lenne most életünk?
Elveszettként másokban bízni,
a világtól legjobbat remélve,
gyakran az Istenhez könyörögni,
mint aki vigaszt érdemelne…
Mert pótolni szeretnének, mint
szenvedő, sebek hadd gyógyuljanak,
s tán lesz remény, hogy az utat,
akármily kemény, a jó élet mutat.
Keszthely, 2021., A jó Isten segítse útjukat: hittel, reménnyel és szeretettel.