Háború

Sikátorok meggyalázott ősköveit koptatom,
fájó csend ül a sokat látott, kopott tűzfalon.
Keserédes homályt fakaszt a fekete éj,
egy elhalt sikoly immár megnyugvást remél.

Hallom a csendben nyögések elhaló zaját,
látom még a bántottak megfagyott mosolyát,
és amint az arcokon megül a fájó rémület,
csak a lámpák pislogják haldokló fényüket.

Minden lépés után fájón kong a szürke kő,
vajúdva sír a kínok közt megrekedt idő.
Bűnös ez a világ itt, immár nagyon beteg,
halni járnak csak ide a megcsalt kísértetek.

Kezek nyúlnak a reményvesztett, éjfekete mázba,
rémült arcok könyörögnek a hűvös éjszakába`.
Meghallgatásra várnak égbe kiáltott, szép imák,
mivé lett itt e földönfutó kegyetlen világ?

Tankok szabdalta utcák görnyedten nyögnek,
valahol egy őrült szavára bolondok esküsznek.
Temetők árkában széttépett, elhervadt koszorú,
hát ismét itt egy értelmetlen, rohadt háború.

Sikátorok meggyalázott ősköveit koptatom,
savas eső csorog a meggyalázott házfalon.
Indulok némán és megcsalva, elcseszetten
Vajon hol jár ilyenkor az a szerelmetes Isten.