Elengedés

Suttogó-imánkat
mondjunk el a fáknak,
mert kék angyalszárnya
elrebben a mának.

Égig emelkedik
a Múlt kőgúlája,
a szavakat rakjuk
holt szavak halmára.

Emlékeink képe
még síkos tükörjég.
Kérlek! Emeljél fel!
Mert fáj a sötétség.

Nem térdelhetünk már
leomlott falakhoz,
nem ragaszkodhatunk
utolsó szavakhoz.

Többé nem segíthet
az unt önsajnálat.
Csonkig elégettek
elfújt gyertyaszálak.

Elengedhetjük már
rég meghalt anyánkat,
s nem hibáztathatjuk
elporladt apánkat.

Engedd, hogy a csendem
csendedhez simuljon,
s fájó szívverésünk
békévé csituljon.

“Elengedés” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Szép, melankolikus versedhez gratulálok!

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!