Máskor Sanyi bácsi vitt el,
Pista bácsinak testvére,
Édesanyámnak az öccse,
Nagytatámnak mind gyermeke.
Sanyi bácsi csak közel vitt,
Néha ő is meg-meglendít,
Kapaszkodtam a hajába,
Mert ültetett a nyakába.
Mintha mennénk óvodába,
Sok ház és ismerős utca,
Román templom, majd óvodám,
Végül ismeretlen tömbház.
Nem volt messze, elfáradtunk,
Pihengettünk és hallgattunk,
Aztán lépcsőn kapaszkodtunk,
Régi tömbházban mi voltunk.
Fölmentünk az emeletre,
Csöngettünk ismeretlenbe,
És mikor az ajtó kinyílt,
Sanyi bácsi engem bevitt.
Ott voltunk munkatársánál,
Pontosabban barátjánál,
Hogy van, mit csinál? – kérdeztük,
És a lényeget megnéztük.
Bementünk egy szép szobába,
Lecsücsültünk egy fotelba,
Süteményt meg kekszet ettünk,
És szirupos vizet ittunk.
A csoda csak ezután jött,
Miután mi beszélgettünk,
Nem is jött, hanem mi mentünk,
Az ablaknál nézelődtünk.
Volt ott egy nagy almárium,
Mellette egy akvárium,
Üvegdoboz tele vízzel,
Sok szép hallal és növénnyel.
Aranyhalak ott úszkáltak,
Feketék, sárgák, pirosak,
Pöttyösek és szép csíkosak,
Tátogtak és megbámultak.
Ily szépet addig nem láttam,
Ezért én is megcsodáltam,
Növénykéket, halacskákat,
Pókocskákat és csigákat.
A víz folyton bugyborékolt,
Mert levegővel tele volt,
A halacskák meg tátogtak,
Úszkáltak és mind hallgattak.
Persze, hogy kellett nekem is,
Halacska is, ez is, az is,
De hát haza nem vihettük,
Csak az élményekkel mentünk.
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2017. november 30.