Bíborban megmártott kék lepedő alól
álmosan nyújtózik a panel árnyéka,
fekete macskaként az útra kihajol,
karma közt botlik a fényszórók játéka.
Felülről a város összefolyt fénypaca,
közelről látszik csak, sötétség hol lapul,
ahogyan mindennek, úgy görbül két arca:
egyik az Nap sütte, a másik megfakul.
Pocsolyát nyeldeklő, eldobott újságot
lapozgat a metró lejáró sóhaja,
megállok mellette, felnézek, úgy várok,
tüdőmben táguló vákumom fojtana!
Rakéták szállanak és az ég szétszakad,
halál szag söpör át, mennydörög a béke,
elfoszló nyugalmam bús rettegés marad,
ki ölni tart, szégyen az emberiségre!
Elveszett fiúként, esztelen tékozlunk,
hízik a macska árny, belőle est terül,
magába inhalál rettegett démonunk,
mérgező gondolat tettekben testesül.
Nem tanul az ember, gyülölet vezérli,
bűntettet bűn követ, követjük a múltat…
Bolond, aki ebből jövőjét reméli,
elvesztünk gyermekem, nem látok kiutat!