Őzikém

Béla bácsi művészkedett,
Néha rajzolt, néha festett,
Ceruzával, vízfestékkel,
Színesekkel, akvarellel.

Én őt mindig megcsodáltam,
És tátott szájjal bámultam,
Vajon mit rajzol és mit fest,
Papírjára vajon mit vet?

Egyszer-egyszer virágokat,
Máskor gyümölcsöt, vázákat,
És úgy örvendtem mindennek,
Mintha engem is festene.

És hogy ne csak én csodáljam,
Odavittem sok játékom,
Bicit, a kedvenc törpémet,
Fehér nyuszit, őzikémet.

Ott játszottam körülötte,
Közben festett, én meg néztem,
Nahát, ebből mi lesz máris,
Van sok festék, kalamáris.

Mikor kész lett, úgy örvendtem,
Mert ott volt a sok kedvencem,
Színes törpe, fehér nyuszi,
Meg egy apró, barna őzi.

Sajnos ezekből egy maradt,
Mert fehér nyuszi „elszaladt”,
Míg Bici törpém, a kedvenc,
Karácsonykor ő is „elment”.

Így maradtam Őzikémmel,
Piros-barna kis festménnyel,
Emlékbe Béla bácsitól,
Most is őrzöm a fogason.

Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2017. november 30.