Látom a Semmit

Látom a Semmit az arcokra írva,
szemekben égő kín ragyog,
menetelek a sorok közt, némán,
lelkem oly mélyről sajog.

Semmit látok, mégis keze-lába,
hova mehetnek üresfejűék,
utánuk indulok a távoli homályba,
a mélyből némán lüktet a kép.

Miért kell, mért, velük együtt menni?
Nem akarok a homályba veszni,
üresfejű keze-lába lenni,
a semmibe némán menetelni!

Megállok, és nézek a jövő után,
lélek nélküli testet-ölt tömegre,
beleolvadnak lépteik nyomán,
a színtelen messzi szürkületbe.

Így kezdődik el újra az életem,
szemem fénye ismét felragyog,
hol elválik színes, s mi színtelen,
valami mégis történni fog…

“Látom a Semmit” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. “Így kezdődik el újra az életem,
    szemem fénye ismét felragyog,
    hol elválik színes, s mi színtelen,
    valami mégis történni fog…”

    Így legyen!

    Szeretettel: Rita🍁

Szólj hozzá!