Gróf K. Leona

Gróf K***** Leona

A legszebbek, mind bánatban fogannak,
Hősi hév, erő és tett, ó ezek elmúlnak,
A tegnapból csak emlékek maradnak,
Ők ketten, valaha kéz a kézben harcoltak.

I.
Lugosról Dévára menet,
Kossovában egy vendéglő helyen,
Találkozott a két bajtárs,
Akik együtt ölték a szerezsánt .

Jenő az erősebb, férfiasabb,
Vilmos a hamvasabb, csinosabb,
Ki a szenttamási harcok alatt,
Megmentéséért örök hűséget fogand.

Eldöntetett, hogy Jenőnek kísérője lett,
Együtt utaznak az erdélyi bércek megett,
S az oláh vésztől már nagyon rettegett,
Családi fészekbe két honvéd érkezett.

Nemes édesanya, szépséges Teréza,
Vacsora után maradtak ismét magokra,
Fiúk a nagyenyedi térparancsnokságra ment,
Vilmos maradj a két hölgyet őrizend.

Csúszósan úsznak az órák, napok,
Híreket egyik irányból sem hallott,
Így Vilmos a hegy tetejére vágtatott,
Hol közeledő lovas porfelleget látott.

Szegény szíve megdobbant,
Jenő arcképe mi felvillant,
S az apró kastély, mely hátában állt,
Vérengző oláhok áldozatává vált.

Óriás termetű drabant leöli az úrnőt,
Hogy lányát rángassa, mint egy kéjnőt,
Az ékszerek s az érték halomban áll,
Teréza lándzsával a mellén, sorsára vár.

Vilmos tör rá a hörgő vadakra,
S pisztolyával leteríti ki készült az erőszakra,
Ám a többi ráveti magát,
Erényért választja a biztos halált.

A helyzetben a remény elveszett,
S midőn mást nem tehetett,
A síró testvérhez lépett,
Ki tisztaságáért életével fizetett.

Dobogó lovas fergeteg,
Mely túl későn érkezett,
Már csak a mészárlást látta,
Jenő sérült barátját karjaiba zárta.

II.
Családja halála után végleg,
A haza védelmében égtek,
Jenő Branyiszkó hágóira lépett,
Egy honvédszázadost Eperjesre kísértek.

Császáriak kezére került a bátor vitéz,
Egy tót sirokkói börtönében heverész,
Midőn angyal lép a cellájába,
Csókot nyom arcára, szájára.

Igézet ő, vagy égi tünemény,
Vilmos hangján érkezik a remény,
Szökésre int az ablakon át,
Bájaival tartóztatja fogvatartóját.

III.
Negyvenkilenc májusában jár az ostrom,
Görgei eldönté Budát most felszabadítom,
S Nagysándor dandárában ott van,
Két barát küzd az omló várfalakban.

Jenő éppen a lobogót tűzi,
Midőn egy tüzér kardjával űzi,
Védi magát a kettétört zászlórúddal,
Életét mentik egy pisztolygolyóval.

A remegő tüzér kardját mártja,
A megmentő mellkasába,
Vilmos, a hűséges barát,
Ki szerelméért áldozza magát.

Jenő kétségbeesetten tör előre,
Hogy barátját egy szobába lefektesse,
S a szép Vilmos egyenruhája alatt,
Női formák, véres üzenet nyugosznak.

Sejtette, hogy sorsát nem kerülendi el,
S titkát remegő szerelme előtt fedi fel,
Gácsországi lengyel nemes leány voltam,
S rácok elől honvéd mundérba bújtam.

A szenttamási harcok óta szeretlek,
Ezért is óvtalak, mindig kerestelek,
Megöltem nővéred, s erényem áldoztam érted,
Boldog úgysem lehettem volna véled.

Titkon reméltem, hogy így végződik,
A közös időnk szívembe vésődik,
Karjaid között haldokolva színt vallok,
Szerető poraimra néha gondolj egy virágot.

Szólj hozzá!