Összefonódás

Te meg én, kéz a kézben
a roppant idő karcain.
Nem kell nagyokat lépnünk,
nézd a lángoló nap láncait.

Ölelj, miként gyenge borostyán
vén tölgy kérges törzsét.
Ne kússzál magasra, maradj mellettem,
nézz rám, s égessen gyöngyfehér

tekinteted, hogy fájjon, s hullasson
könnyeket szárnyalásra vágyó lelkem.
Hosszú az út s alkonyodik,
kezed én nem eresztem.

Hiszem, hogy legyőzhető az idő
roppant hatalma…
Együtt kell vigyáznunk még
az eltévedt csillagra.