Lánggal lobbanó nyár pipacsszirmú öröme nevet-kacag a kalászok táncán,
rigók románcán,
s homlokod tornácán
játszik a déli fèny,
nyitott tenyérnyi agapèn,
bent hűsülő kanapèn, kicsikém,
szökik az ősz elibènk.
Őszi levelek közt roppan a hűs pára buborèk ,
nyálkája rebben szèjjel,
talpam tapossa tört erèt,
álmodó a rét.
Szemhèjján álomkór ökörnyál-paplanja ,
s felette rohanva suhan a terhes felhőket terelő szél, ugatja gesztenyeszín nyáját,
hidegre csorgatja nyálát.
S borzongok, ahogy bőröm alá szökik a nyirok,
mozgok-melegszem, ahogy bírok,
s egy őszi levelet írok,
mi emlékünket őrzi s már nem sírok.
Lépted várom.
Gazdag asztalod álomba nehezít s várom már hómarkodat.
“S borzongok, ahogy bőröm alá szökik a nyirok,
mozgok-melegszem, ahogy bírok,
s egy őszi levelet írok,
mi emlékünket őrzi s már nem sírok.”
Van, hogy az írás megnyugtat.
Szeretettel: Rita🍁