Végfohász

Végfohász

A bezártság hűvös hajnalán,
Én és az idegroncs magány,
Együtt kávézunk,szótlanul
Az unalom fásult teraszán.
Hangtalanul ülünk ketten,
Csak a csésze beszél hozzánk.
A kávé aromája lassan
Gőzbe vonja elme-fogdánk.
A hajamba matató szellő
Kioldja a valóság láncát
S újból kezdhetem járni
Az aggodalmam őstáncát.
Mi lesz velünk,emberekkel,
Meddig tart vírus- Golgotánk?
Meddig véd megsebzett hitünk,
S meddig lesz remény a szolgánk?
Megértünk a büntetésre,
Telhetetlen kapzsik vagyunk,
De adj még esélyt,kérlek,Uram,
Mert így végleg elkallódunk.
Hátha tanulunk belőle,
S próbálunk megváltozni,
Az irigység,gonoszság helyett
A szeretetre áldozni.
De ha nem termelünk tovább
Jóság-dózist szívünknek,
Gyomláld ki még írmagját is
A gazba fulladt létünknek.

Szólj hozzá!