Együtt vagyunk, de örökre távol,
videochaten alig hogy látszol.
Sosem jöttem el, időm nincs elég.
Most itt vagyok, és együtt ér a vég.
A fegyver elsül; nincsen töltve sem,
modern világunk izzó förtelem.
Tépd föl ablakod, ne aludj tovább.
Magától perzsel és ég a világ.
Mi gyújtottuk meg eddig a tüzet,
most döntenünk és várnunk sem lehet.
Nincs akaratunk, csak egy égi jel:
hogy mindnyájunknak égni, égni kell.
Ne, ne, édesem, ne sírj hiába.
Ne aggasszon a lelked hiánya.
Napjainkban bárkiből bármi lehet:
depressziós és szorongásbeteg.
Figyelj kívülre, ne figyeld magad.
Hogy pulzál a kollektív öntudat!
Ez a nagy játék lüktet, és vár rád:
a privát bentünk a kintbe jár át.
Még eszembe jut, milyen volt veled.
Mikor még éltem és szerettelek.
Mikor szerelmünk nem volt még online.
Mikor fényes és nem sötét voltál.
Mikor számított, milyen a szemed.
(a képernyőn azóta szürke lett)
Mikor fényes volt a szőke hajad.
(Nézd, fürtjeid lassan kihullanak)
Most rájövünk: ez egy vicc, egy baki.
Olyan huszonegyedik századi!
Leülök veled. A véget várom,
s te is. Látom vérző pupilládon.