Vártalak! nem jöttél
Apa; csillag öblén
csalin pergő percek,
szakállas ősz fenyők
szoknyámat sodorták,
dermedten kerengtek
ázott, vörös redők,
Hold táncolt vén erdőn.
Itt hagytál, elszöktél!
Mért tetted, mért tetted?
Kezemben rőt kötél:
többé nem engedlek,
megfoglak, kötözlek,
soha nem engedlek,
soha nem engedlek!
Fehér világ halott,
ajkamra ráfagyott
rideg Hold hűs csókja,
belém szakadt sóhaj.
Lábam csontig vásott,
hó, jég, ég szikrázott,
szemem is káprázott.
Fákon üveggyöngyök,
fénylő cseppek, gömbök,
benne: kedves, ismert
arcod… ringtak, ringtak,
mégsem bírtam, sírtam,
arcom eltakartam,
pedig, hogy vártalak!
Friss lábnyomok hívtak,
reményszirmok nyíltak.
Karmos szél feltámadt,
sápadt havat kavart,
óriás fákat csavart,
csillagok elbújtak,
felhők összesúgtak.
Fakó-kígyók szaladtak,
mérgesen haraptak,
fák, bokrok szűköltek,
hóparipák prüszköltek.
Futottam, kutattam
hiába: betakart,
mindent már betakart.
Hiába vártalak
suhanó árnyalak,
nem jöttél, elszöktél
és kezemben végre!
elégett rőt kötél.
– Holdudvarban Ádáz,
hóparipád vágtáz. –