Hamuban fogant parázsdarabot görget a szél,
Füledbe súgva halkan, régi történetet mesél.
Tán hallod még hangját, e vágyat szító korbácsnak,
Kérlek ne add át tüzed szikráját az elmúlásnak.
Alakodtól fény gyúl lelkem hamvadó tornácán,
S ez átvezeti szenvedélyem közös múltunk árnyékán.
Emlékünk sejlik, mosolyod hang nélkül énekel,
Látod, most az egész világunk előttünk térdepel.
Mindig tudtuk, játékunk kezdettel nem ért véget,
Gyere velem, hánts le magadról a megkövült kérget.
Csípőm vonala ívben fekszik két kezed közé,
Ismeretlenül ismerős mozdulatod von eggyé.
Nyíló ajkam hangtalan felsikolt félelmében,
Sebhelyet hordó lelkem súgja mi volt réges-régen.
Vigyázó varázst ordít rám sorsom akarata,
De elkésett, hisz fejem sóvárgásom megkavarta.
Öleden ülve arcodra teszem kezem, s nézlek,
Illatod bódít, s kérlek, ne vessünk véget az éjnek.