Megint a semmiről írok,
épphogy rímeket keresek.
Hűséges gondolat-csíkok,
benne szilánkok, cserepek,
amik szúrnak… megszokottan,
bár lassan gyógyulttá múlnak,
kicsit mássá birtokoltam.
Megint ráunok a csendre,
mállik a zajban, szétcsurog.
Hangolnak ál-értékrendre,
hol hízik, nő a jégburok.
Megértem? Jobbat kívánnék,
sajgok lélektől a szívig.
Kikkel miért is vitáznék?
Hitem számol egytől-tízig.
Megint haladok a korral,
ahol tűrök, elfogadok…
alkuszom rám mért szigorral…
árnyék-lét fényt másolgatok.
Bölccsé válok holtomiglan,
a múlt tanít, mennyit bírok.
Hasonlítok-vaku villan,
sok-sok szempár, mind zafírok.