Lelkem legmélyén kútkávába szorongok. Megérzem, mostan más szelek fújnak, mint egykoron. Hamar megingok hajlamok szerint: ha elfog kisebbrendűségi komplexus, vagy épp tartós bepánikolási kín.
Sok fájó, mihaszna gondolat terheli összetett elmém s lelkemet, időm is szándékosan rohan, s elárul engemet. Hitvány seb-bántásokért a múltban poklokra vetettek keservesen átélhető sok-sok évtizedet. Hangomat – ha volt -, most szándékosan nem hallhatják, vagy elhallgattatták. Mérhetetlen s megmagyarázhatatlan a biztos spleen-bús érzés ahova bolyongó létem vissza-visszatér feltöltődni még, új kipróbált utakat megkeresni.
Festett, léha-arcú suhancoké lett prédaként odalökve a jövő – sokszor én is véltem: kiestem én már minden maradék bőség-kosárból, mi egykoron tán megilletett. Miért, hogy nem lehet igaz, hű barát, család, vagy halhatatlan Kedves, kire számíthatnék, s ki Mindenség-pillantásával vigasztal, napok romjain felemel?!
Lelkem – meglehet -, már most végleg elveszett. Ha kétkedek s sokadszor bizalmam is már fogyatkozik vérző létemmel nem kopogtatok kies kőfalakat. Ezermillió hívó hangon beszélgetek környezetemmel: Jaj! Mit tehettem? Mit is ronthattam el?!
Örök nyughatatlanságtól sebesedik egyre tovább létem. Már alig bírhatom egyedül az Élet komiszkodó, galád terheit – sokszor inkább engedném az égen kiolvadni a ragyogó csillagok fényeit. Ember-alatti credo szerint még hallgatok egy kis ideig; meg-megmerülve elnézem elmetszett jövőm céltalan gyökereit.
Sürgés-forgással csalók készítenek ütős, hathatós csalétkeket: sokkal kecsegtetőbb állás, karrier-ígéret mostanság már mind egyre megy.
Időt-átváltó szélhámosok kezdik hajtogatni orv-igazságaikat, amikre érdemes mód -, egyre többen kíváncsiak. Érzem, hogy egyre nagy hintán tétlenkedik fogaskerék életem s még mindig nem vagyok biztos mikor jön majd az Egy-valaki, aki kivezet!