Arcod mögött torzó

Talán egyedül magad is csak azt akartad: egy biztosan szerető Kedvest, kinek ölébe még lehajthatod fáradt fejed, boldogan játszó gyerekeket, kik vagy az egekig magasztalnak, dicsérnek, vagy épp elátkozzák neved s különcségeidet.

Ezt a gyönyörű Kort, macska-egér gyarló veszekedések nélkül mikor érezhetőn már minden mindennel összefügg s két szerető szív végre utat találva egymásba dobban.

Csak ezt a kölcsön-csókot, kölcsön-romantikát, melyet pusztán elegendő versekkel, bókok halmazával visszafizetni. Gondolni sem akartál már másra; az Ősz számadáskészítő rozs-számvetése eggyé olvad a pezsgő, ikrásodásnak indult Nyár mézcseppjeivel.

S hogy a Létet ajándékként kicsit mindig is kölcsönbe kaptad.

Talán csak ezt akartad. S aztán ünnepélyes alázattal kiléptél volna magad módján ideje korán ötven egynehány évesen a történelemből, mely számodra sem fukarkodhatott méltatlan, megalázó lelki sebekkel. Ahogy az utazásra összepakolt holmik szavatolják, megelőlegezik a búcsú s honvágy méltatlan keverékét.

Vagy éppen irodalmi nyomokat próbáltál nagy serényen mindenáron hagyni, mindhiába. – Talán magad is szerettél volna egyetlen igazgyöngyszemmé válni, hogy maradhass még egy kicsit összegyűlt tekintetében, mely téged egyre megszólít.

De – meglehet -, nincs más már hátra, mint kiválasztani a nyers, félig-kész mondatot: Nagyívben kerüld ki az életet s megfogadni. Vagy tán összeszedni maradék aggastyánná aszott hajszálaidat s tragikus hirtelenséggel aranymedalionba rejteni a tiszavirágéletű szépet s nemest, ami belőled tán még híven megmaradt.

Talán csak azt akartad, hogy úgy szorítsa Ő is kezdet szívéhez s könnyező csókokkal elhalmozzon utolsó ítélet-órád maradékán, ahogyan te próbáltad volna Egy-életeden át felkutatva megkeresni a Mindenség halhatatlan, ragyogó boldogságát!

Szólj hozzá!