Tanácstalanul álldogálva a romantika előtt. Tanácstalanul csábító bájos flört-szemekbe zárt titkok gyöngéd, zizzenő remegései… Mögöttem már minden bezárulni látszik, leroskad; hamarabb szertefoszlik vágy s illúzió az el-nem-nyert-boldogság után, akár a kínzó honvágy.
Amit egykoron tudatosan ismerni véltem, hamarább befödi az Idő-homok. Igen! A biztosított ismeret előbb-utóbb el szivárog. Sokszor már nekem is sok: egyszerre gyerekes s gyámoltalan vagyok. Újra s újra tudatlanságom útvesztőiben céltalanul bolyongva nem maradhatott senkim, aki megfogná kezem?!
Szórakozott, szolgálatkész mosoly míg felpüffedt Pinocchio-arcom állandó, riadt csodálkozás tükröződik. Minden botlásért súlyos áron – de mégiscsak fizetni kell! Egyre érzékenyebb már a sebzett öntudat, fellengzős álmodozás. Lapító csönd kúszik kígyók módján alattomosan meglapulva engem is követ.
Rángó madárszárnyakat növeszt bennem a félelem, hogy végleg egyedül maradhatok. Kocsonyásan derengő hajszálvékony közegben jár kötéltáncot siránkozásra hajlamos idegrendszerem, s nem lehetett rá sosem szavam, ha vallani kellett: halkan suttogó segélykiáltás volt minden elpocsékolt tettem, amire kortárs időmben még senki sem felelt.
A moccanatlan vágy pisla-szirmait a Mindenségnek tartogattam, ami rögvest jóízűn ki is nevetett. Vergődő reménytelenséggé lettem a Ninivei porban. Áradok sajgó, önző fájdalomként ismét kietlen hold-kopár tájak felé, míg rendelkezésre álló Időm egyre kevesebb.
Semmibe révedő, suta tekintettel pártatlan ítéletekben sem lehetek már túlzottan bizakodó. Hiábavaló, marcona buzgalommal az aljasult felvilág is színészkedés, exhibicionista, puszta póz!