Kötelék közted és köztem.
Születésem óta ez életem része.
Te voltál előttem, kit tárt karokkal vártak.
Ne hidd, hogy mai napig ez nekem árthat.
Sírtam és aludni a zajtól nem tudtál,
Ezért szépen lassan, apró lábaidon mellém álltál.
Csitítasz, dalolsz majd szépen elalszom.
Ezt tetted mindig ha a sötét körberajzolt.
Teltek napok, évek és egyre többet estem.
Te akkor is jöttél és kezeddel segítettél engem.
Lábaid már nem voltak aprók,
Karjaidban az erő morajlott.
Mosolyodat el-elvitte egy-egy bűnös emlék,
Tudom súlya rettentően nehéz.
Felnőttél és a romlott világban lett rommá lelked.
Az élet rengeteg szépet adott neked.
Mégis el dobtad, mit Isten örökre kínált,
Egy ember sincs, ki ilyet valaha kíván.
Szavak, majd tettek és egyre többet estem.
Sem lábad, sem kezed, mellyel segítesz engem.
Nézted, ahogy bukom újra és újra.
A sötétben kezdtem hát elbújva.
Hittem, hogy a kötelék köztünk végtelen,
Hiszen az ilyen szeretet nem véletlen.
Tested egyedi, de véred, mint enyém,
Mégis érzem ez örökre felemészt.
Búcsúzom tőled, nem gyűlöllek.
Meg rontott az élet, a világ körülötted.
Azzá váltál, kit a tükör mutatott,
Torz és sötét alak vissza rád mosolyog.
Este ha a sötét újra körbevesz,
Te nem leszel már tudom, örökre ez lesz.
Elengedem a kezed, hisz te már rég nem fogod,
Isten kísérjen téged rögös utadon.