A nap lassan ébred a távoli égen,
A fénye vörösbe öltözteti a vidéket.
A szerelem is hullámzik, mint a tenger kéklő vize,
A szívben táncolnak a boldogság szikrái.
Fahéj illat keveredik a levegőbe,
Valami érdekeset lehet tapintani benne.
Leültem heverőmre,
És körbe néztem szépen lassan.
Az arany sugarak átölelik a tájat,
Mint ahogy a szeretet átölel egy másikat.
A napfelkelte lágyan ringatja a lelket,
A szerelem tüze pedig örökre meggyújtja a szeretetet.
Emlékek töltik meg elmémet,
Érzések töltik meg gyönge lelkemet.
Ébred a természet,
Ébrednek a vendégek.
Együtt állunk itt, kéz a kézben,
A szívünkben zeng a boldogság zenéje.
Ahogy a hold a horizont mögé bújik,
Szerelemünk ragyog és soha nem múlik.
Zongora szóra ébredtem,
Nem kérdeztem.
Nem nevettem.
Csak gyönyörködtem a hajnali tájban.
A napfelkelte és a szerelem varázsa,
Összefonódik, mint a táncoló árnyak.
Együtt érzem a melegségét a lelkemben,
Szeretetünk örökké az égbe repít engem.
A szerelem, és a gyönyör összefonódik,
Minden más összemosódik.
Nem félek, nem menekülök.
Csak sodródom a boldogságban.
Ahogy az éj a nappalba vesz, de újra felragyog,
Szerelemünk is erősebb lesz, ahogy idővel hagyományt teremt.
A napfelkelte és a szerelem, ezek a csodák,
Mindig velünk vannak, átölelnek minket a boldogság szárnyai.