Arcod puszta ábránd,
Melyet az idő hurcol messzire.
Árnyékod repedt krajcár,
Amely nem jó semmire.
Hangod utáni megszálott sóvárgás,
Fakul, mint öreg láboson a zománc.
Kietlen dobozban, leégett gyufaszál,
Ennyit ért eme múlékony románc.
Esőcseppek ragadnak az ablakon,
Mint szívemen a régi hegek.
Hátranézni nem tudok, nem akarok.
A kor begyógyít számtalan sebet.
Az elmúlás vezet, fogja kezem,
Szorosan, mégsem birtokolva.
Bátor leszek és velemegyek.
S továbbállunk, álmodozva.