Mentem – én bolond -, és akartam, hittem,
hogy a reggel bozontos pillái közt
megpihenhet majd a szegény űzött vad,
ki éjjel csak futott, túlélni próbált,
kerülni sok aljas, csattogó fogat.
Mentem, és láttam deres hajnalokon
ásító fényt, megkopott takaróba
csavart, elgyötörten szűkölő magányt,
és fázó, reszkető, koszos kabátot,
penészes undort, mi az utcára hányt.
Csak mentem, álmodtam, s akkor láttam,
egyszer majd hátamon viszem a világ
minden fájdalmát egy hatalmas zsákban,
és mély tenger gyomrába belevetem.
De mindez oly’ nehéz, bírni nem lehet,
hát cipeli csak mindenki sajátját
reggel, délben, este, szakadatlanul
-az is épp elég-, mások úgyse látják,
benne mily’ teher, sok fájdalom lapul.
