Belesuttog lágyan a fülembe az ősz.
átsuhan az álmos utcán, elsodorva
a nyár avarban rejtező minden ízét,
Balaton színét szőlőszemekbe zárva
kis kortyonként önt az élet poharába
minden édes, aranyló, megáldott percet.
Tompa fények nyúlnak árnyékkal az úton,
csupasz vállamon pihen már a pillanat,
kopott a macskakő, az utca hallgatag,
kezemen tündöklőn a holdvilág ragyog,
és nyílnak már, nyílnak az égi ablakok.
Mögöttük szépen cseng az öröklét zene,
nem hervad el a rózsa, tüskéje sem szúr,
ott fent a mély sötétkék mindig csak azúr,
ezernyi vágy sem lobog többé szüntelen,
felhőpaplan lágy ölében csilingelő
csillagok közt az égi béke végtelen.
“Ablakok” bejegyzéshez 6 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kedves Éva!
Nagyon köszönöm a megtisztelő véleményt! Örömmel vettem! 🌷
Szeretettel: Anett
Kedves Gugi!
Köszönöm az olvasást és a kedves sorokat! Örülök, hogy tetszett!
Szeretettel: Anett
Kedves Zsuzsa! Nagyon köszönöm a olvasást és a megtisztelő véleményt! 🌷
Szeretettel: Anett
Kedves Anett!
Nagyon szép, finoman cizellált versedhez örömmel gratulálok!
Szeretettel:
Zsuzsa
Kedves Anett! Úgy hoztad az őszi képet, mint ahogy a tompa fények festik, teli rejtélyekkel, de a remény ablaka is nyílik,
oda, ahol az égi béke végtelen! Bár úgy lenne!
Szeretettel: Gugi
Gyönyörű sorok, nagyszerűek a megszemélyesítések. Szeretettel gratulálok remek vesedhez: Éva