Némán és tehetetlenül időzik életem
itt ragadtam ebben a sűrű ingoványban
miből már nincs kiút, hiába keresem,
hisz vakként jártam eddig a világban.
Időzök hát, és megpróbálok látni
ha jön a hajnal és majd hasítja, tépi
sötét leplét gyáva önmagamnak,
mi takarja lelkem, azt mi nyomorít.
Sírni kéne, hangosan zokogni,
tépni a ruhám, szórni a szélnek,
súrolni az eget, csapni, mennydörögni :
Itt vagyok, hé, miért nem halljátok emberek?
De bárhol vagyok hangom nem ér az égig,
csak suttogok s magamnak beszélek.
Súlytalan szavaim körbe vesznek,
megfojtanak, lelkem akasztófán remeg.
Lehunyt szemem árkádja alatt
látom a jövőt, a felperzselt otthontalant,
miben gyötrődő lelkek ölelkeznek.
Sírni látom a fiút az apát, kiknek
összekulcsolt kezüket rántja szét
a behívó parancs. Készülj katona!
Az anyát látom, az imádkozót,
ki a fájdalmába némán belehal,
mert tudja, hogy többé nem látja
a távozót, kit ölni hív a Haza.
A napok telnek, és az élet megáll,
az óra is bénán figyel, a hegedű
húrjain a dal néma, a színes levél
hullik feketén, a sikoltó csendben
hallani, hogy fordul a világ a tengelyén.
Lehet ez a perc mi eljött, erre vártam.
A sors szaggatta függönyök mögött végre
feltűnik a múlt, lábánál ott hever mocskos
palástja, azon tapos, meztelenné vált alakja
ragyog és előre mutat. A jövő arra van!
Inkább hiszek a víziómnak, talán így túlélem
e kort, amiben felemészti létünk s világunk
egy rothadó mutáns, ki már alig vonszolja
hullafoltos testét, de még zabál… zabál… zabál.