néha olyan érzésem támad,
mint ha nem is én hordanám
a kabátot, hanem ő engem,
mint egy szakadt rongyot a szél,
ráncigál maga után,
ki a város szélére, oda,
ahol bizarr teremtmények
kufárkodnak emberi lelkekkel
ahol emberi érzelmeket árulnak
mindenféle kiszerelésben,
ahol a fák és épületek árnyéka
önálló életet él, megteremtve egy
alternatív valóságot, ahonnan
minden idők első gondolata
származik, ahol az ihlet megfogant
mert mi is az ihlet tulajdonképpen?
talán egy párhuzamos világból átszűrődő
gondolatok végtelen sorozata,
esetleg zajok-zörejek, beszédfoszlányok,
és fények villódzása, ami mint a pára,
lecsapódik a koponya belső falára,
nem a sajátunk, nem is volt az soha,
a gyarló ember mégis magának követeli
tudod, ha karót döfnél a szívembe,
a kárhozattól még nem szabadulnék meg,
csak megszűnne ezen a síkon létezésem,
túl nagyra nőttem én ahhoz,
hogy mások előtt meghajoljak,
hogy bólogató János módjára hajbókoljak
egyszer gyermekkoromban, megpróbáltam
a nyár összes ízét palackba zárni,
akkor még egy naiv álmodozó voltam,
mint amikor
tükröt tart elénk a valóság,
amibe zavartan nézünk bele,
mert mást gondoltunk valóságnak,
mint amit végül benne meglátunk
a halálmadár ma este is itt ül,
ugyanazon a fán, és ugyanazon az ágon,
huhogva hívja magához, az eltávozni
vágyó lelket, hogy magával vihesse,
és az utolsó sóhajnál, kialszik
egy pillanatra az utcai lámpa,
lassacskán elhaló visszhang marad
csak utána, erre a süket világra