Ha takarója a nagy világ,
Nem fog fázni többé soha,
De hogyha már csak gyertyaláng,
Még a szellő is elfújja.
Ha ott él még a szívedben,
Ülj le bátran mellé néha,
Öleljed át csak szép csendben…
Hisz ő lelked foltozója.
Ám ha már csak egy kis törpe,
És óriás a bánata,
Mosolytükrét összetörte,
Az Éjkirálynak zord hada.
A Hajnal tömlöcbe zárva,
Többé már nem köszön reánk,
Mondd mit ér a földi játszma,
Ha üres szó a „miatyánk”?
Könnye hull a kis törpének,
És szárnyat bont a Félelem,
Ez egy rímes rémtörténet,
De maradj mégis itt velem.
Ketten, tízen, százan, ezren,
Megtudhatjuk mit ér a szó,
De ha elleszünk csak csendben,
Mondd, ki lesz majd a Fényhozó?
A Hajnal sorvad napról-napra,
A börtöne a végzete,
Nyolcmilliárd, ha feladta,
Csak szalmaláng lesz mind hite,
Mikor egy nap huss, ellobban,
S az Éjkirály a trónjára ül.
Elárulod mért élsz szótlan,
Ha Fényhozó vagy legbelül?
Csimpaszkodik beléd a Félsz,
A lelkedre már éhesen,
De ez a vers kinyújtott kéz,
Ragadd hát meg és tarts velem.
Elízium mezejére,
Majd egy nap csak így érhetünk,
Önző énünk csalva lépre,
Ha tényleg emberré leszünk,
Persze nem csak ímmel-ámmal,
Száműzve rég a lényeget,
Ha a jövő omló várfal,
A jelen még gyógyír lehet?
Ha nem élünk törpemódban,
Együtt ma még átírható,
Mért lennél csak egy a sorban,
Hogyha lehetsz a Fényhozó?
EPILÓGUS
Az Éjkirály, ha bennünk él,
Önmagunkkal szálljunk szembe…
Hallgasd a Szél miről mesél,
S hidd el, válaszra lelsz benne.
Ezt a „mesét” Isten írta,
Tollát szeretetbe mártva,
Hol nevetve, hol meg sírva,
Legyél méltó mosolyára.