Vállamon kék ég

Végtelen kék ég ring vállamon,
hajamban ezüst folyó csobog,
szívem bús liget, madárdalos,
az idő karcolat arcomon,

csontjaimban velőig fúrtan
lüktetnek tegnapok, s a húsban
enyészik számolatlan múltam.
Vagyok. Vagyok még, s leszek voltam.

Hogy az út odáig mennyi lesz,
azt nem tudhatom, de méz íze
ajkamon a nap, és a hitem
igazgyönggyé válik énbennem,

léptem a sárból kiemelem,
és fénnyel takar be majd a csend,
vállam ringatja a kék eget,
míg szívére nem vesz az Isten.