Az ágyamon fekve a csend csontomig átjár.
Ordítva feltépi régi sebeinket testemen.
A kín hosszú árny képében néz az ablakon át:
pislogva szemléli semmivé tépett lelkelmet.
Mindenhol egyszerre oltják le a villanyt.
Lassan elsüllyedek a mélykék örvényben.
Üvöltve zokog a szél, amíg fel nem virrad,
betör a szobámba, s nem hagy békében.
A sötét ég is felkacag, nevetése kába.
Nesztelen csorog vérem az ajtóm keretén.
S felkelve helyemről a tükör elé állva
magamat látom a pizsamádban, feketén.
A takaróm alá visszabújok és rettegek.
Szeretném érezni meleg leheleted nyakamon,
aztán átölelni, hosszan szorítani kezedet,
míg egy könnycsepp le nem gördül arcomon.
Szorítom a párnámat, mintha tested volna.
Suttogom, hogy mennyire kellesz nekem.
Így alszom el mindig: kipirulva, földúlva,
s reggelig hosszan, csendben szenvedek.
A bíborajkú hajnal megcsókolja vállamat.
A sebek beforrnak, az emlékek elégnek.
Gondolatod gyertyájából egy csonk marad.
S már csak annyit tudok, hogy gyűlöllek.
– de még annál is jobban szeretlek.