Hóvirágbűvölő

Hóvirágbűvölő

Mintha ezer szivárvány ragyogna egymáson,
dúdolva az éneket, amit csak Te értesz;
Te, kinek ágya, puhább, mint a mohabársony,
utat mutatva, lelked megismeréséhez.

Hogy a zárat, leüthesse róla az öklöm,
kit bárminek képzelhetlek és hívhatlak;
ki bennem élsz, és bennem uralkodsz örökkön,
kinek a nagy szemei, most is rám virradnak.

Kivel minden nap csoda, minden nap ünnep,
kinek teste lágy, harmatos, és zsenge pázsit;
nem is érdekelve, múzsáim hová tűntek,
mikor a szemeidből rám, a láz sugárzik.

Villámcsapásszerűbb az érzés, nem is lehetne,
mellyel a költő, most is, most is csak rád gondol;
a piros éjben, érted tengerként remegve,
hogy ments ki a szélvert, fekete lángokból.

Hadd derüljön a lelkem, tavaszra és kedvre,
hogy márciusi álmom, sose érjen véget;
hogy szikrákat szórva, és hogy lángokat vetve,
hadd onthassa homlokom a verejtéket.

Hogy veled, még a mindenséget is szétvessem,
esőként táncolva, körbe járva a füvön;
nem is értve, hogy más lába elé mért estem,
hogy fátyolként szememről, Te fújd el a dühöm.

Tudva, hogy a titkomnak mi a nyitja
hogy utad, nem egyedül kell megtenned;
a sorsot, a végzetet is megtántorítva,
érezve a szándékunkat, egyre szentebbnek.

Tobzódva a hitben, tobzódva az erőben,
elgondolni sem merve, mennyi csoda vár rám;
köszönve hogy költőt, Te neveltél belőlem,
születve meg derekad, karcsú aranyoltárán.

Faragva engem igazira és egészre,
el nem cserélve a tegnapért a holnapom;
a szívem dagasztva, és a szívem becézve,
hogy szörnyem magamban, ne kelljen már hordanom.

Hogy áldott legyen, minden gondolat és tett,
kizárni a világot, nem is tudva mért kellett
magamból, kit a végzet, százszor elemésztett,
tudva, szavamnak csak Te adhatnál értelmet.

Móritz Mátyás
2024. Március 31. Vasárnap
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!