RÉGI HÁZ
Sóhaj csorog dűlt ereszen, könyököl a fába
Repedezett ajtófélfán térdepel a szálka
Ruhád tépi vad mérgében, perceg a szú benne
Fülcsikorgató egy nóta, torz kép az üvegbe’
Régi viskó, horpadt falú, a cserép színe- hagyott
Szedett-vedett fészek rajta, mit egy gólya rakott
Az a madár messze repült, mint velünk az évek
Minden kicsi kavics, sarok, a múltnak üzennének
Ott nőttem fel szüleimmel, hat testvérrel együtt
A múlt ködje eltakarja, tán jobb, ha elfeledjük(?)
Törött ablak, elhagyott kert – megöli reményünk
azt, hogy egyszer, valamikor oda visszatérünk
Bár, így lenne! Ennél szebbet álmodni se tudnék
Újra drága Édesanyám két karjába bújnék…
Elhessentem, nem jó álom. Felzaklat, megrémít
Minek mindig emlékezni? Felhozni a régit?
Tova lépek, tiszta szemmel tekintek a múltra
Nem nyifog már fülembe az udvar öreg kutja
Olyan csendes, kihalt minden, nem jár arra senki
Emlékeim nyűtt kárpitját át kell jól meszelni
És bár vágyja könnyes szemem, már arra sem nézek
Nem látom a szakadt kunyhót, az üres gólyafészket,
sem jó anyám görnyedt hátát, ahogy ruhát sikál
Egyre kopnak az emlékek, és a jelen újat kínál.
De, amikor álmatlanul forgok az ágyamban
Felvillan sok régi emlék, nem szűnő vágyamban
Eldobni ezt, hogy lehetne? Olyan árva volnék,
mint az öreg tölgy a kertben, többé nem dalolnék.
Eger,2020. május 9. F.R. Vadvirág