Ha egy kismadár a Béke,
Emeld tenyeredbe végre,
Az út szélén ázva-fázva,
Törött szegénynek a szárnya.
Riadtan néz az óriásra,
Ó bár egy nap újra szállna,
Szíve akkor vidám lenne,
De csak gubbaszt oly rég egyre.
Piciny testét összehúzza,
Mintha egy kis pamacs volna,
Köd, vagy kámfor inkább lenne,
Saját magát eltüntetve.
De ez persze csoda volna,
S ilyet tenni nincsen módja,
Mindeközben pislog csendben,
S izeg-mozog tenyeredben.
Furcsa, de már alig fázik,
S félelme sem repetázik,
Nem érti a történteket,
A böhöm lény jó is lehet?
A válasz ott van a szívedben,
Ha egy érzés szólít éppen,
S mit kell tenned, máris tudod,
Apró szárnyát gyógyítanod.
Ehhez nem kell géz, vagy gyógyszer,
Gyógyítható szeretettel,
S ezt úgy hívják, „Embercsoda”,
Mire vársz még, indulj nosza.
Vidd magaddal otthonodba,
A dolgod most ennyi volna.
Piciny ágyat vessél neki,
S ne félj zokon ezt nem veszi.
Sőt hálásan pislog érte,
S a csodáknak még nincsen vége,
Reggel kelve nem találod,
S de furcsa, hogy mégse bánod.
Az ágy alatt nem keresed,
Mégis érzed, hogy megleled.
S nem keresed ajtó mögött,
Mert szívedbe beköltözött.
/Részlet a „Cseppnyi óriások:Két világ között” című verses-zenés utazásból./