Ott van még mindig az az ablak,
pont, mint gyermekkoromban,
tiszta mocsok, vastag rétegben rajta a por,
és az a furcsa repedés is még a régi,
ugyanott fut rajta végig,
pedig hány éve is már annak?
Több mint harminc, hogy azt a repedést,
a focilabdával én magam csináltam,
már akkor sem, ahogy most sem lakik
ott senki, szellemházként
tartottuk számon már gyerekként is,
és az igazság az, hogy
még most is elég hátborzongató.
Egyedül csak a kicsi Lilian
nem félt soha, mosollyal arcán
élte rövidke kis életét, a drága lelkem,
pedig volt őbenne élet, nem is kevés,
a porördöggel is táncra perdült,
ha éppen ahhoz szottyant kedve,
mintha tudta, de legalábbis megérezte volna,
hogy kicsi, törékeny teste, nemsokára
elindul az utolsó, leghosszabb útra,
ami csak ember előtt állhat.
De elkopnak az emlékek is egyszer,
a maguk módján, szépen lassan, semmivé válnak,
ahogy a legkeményebb selyemcukorka is
elolvad, a kíváncsi gyermeki szájban, és
nem marad utána más, csak az a ragacsos érzés,
amitől sokáig nem szabadulhatsz,
és az az íz, ami nem hasonlít egyetlen
gyümölcs ízére sem, mert mesterséges,
akárcsak a megszépített emlékek, aminek
hamis emlékképét, magunkban ültettük el.