Míg rám néznek egy villanás csupán,
tekintetük a semmitől a mindenig ígér,
s a tovasuhanó pillanat-foszlány
őrzött emlékek képsora az idő peremén.
Fakón komor a szomorúság,
megfáradt sors tükre e szem,
pajkos szivárvány az éltető erőé,
mit örökké a remény tölti be.
Csillogón nevet a gondtalan,
nedvesen vetődik a fájó szíveké,
üres pillantás a gondok temetője,
hideg-sötétség a gonosz lelkeké.
Ha túléli önmagát az első pillanat,
darabokra hull akkor a néma tükör,
mögötte meglátod az embert magát
a sorsát: egy törékeny tükör-jövőt.