szájában viszi a magáét
s rám vicsorog
a vadlibák
káromkodva tovaszállnak
a lábnyomokat
az esővíz csontszárazra
marja
harmadnapon
vércseppeket köpköd a vándor
belőle nem szedik ki
az igazságot
hangszálait megrágták
a férgek
nyüvek között
kincs helyett
szívrablókat látott
azóta
esztelen rója
a világot.
