Gyönyörűen ragyog a Hold fénye mindenre, és minden annyira szép, de a csillagok a legszebbek.
Nézem az eget, és néha rád gondolok, de ez most nem erről szól, hanem a gyönyörű éjszakai mámorról.
Annyira csodás most ez, csak az a baj, hogy még ez is rád emlékeztet.
Nem tudom anélkül nézni a Holdat, hogy a szemed ne lenne előttem. Ez is hozzád köt, mindenben téged látlak.
Most éjszaka van, és hulló csillagot látva, kívántam.
A Hold már mindent tud rólad, neki mindent elmondtam. Lehet, hogy ő téged nem is szeret annyira. Azt súgja halkan nekem: már neked se kéne.
Csendes válaszom: ó, tudom, én már tényleg nem is szeretném
De ha a Holdat nézve is rád emlékezem, akkor hogyan is felejthetnélek el?