Egén a Nap

Ma reggel úgy sütött egén a Nap,
akárha volna sárga forraló,
amint cekásza vágyaimba kap
ölébe zsong az éledő való.

A perzselése vitte lelkemet
magas hegyek honába egyre fel,
belékapaszkodott a képzelet,
bizsergve, könnyedén ragadta el.

S mikorra ringatón a szirtre ért,
a fénye onnan úgy zuhant alá,
akárha volna lágy sugára férc,
mi még e Földet összetartaná.

Ma így omolt fölém egén a Nap,
magasba vitte árva lelkemet,
a fal szögén maradt zsirárdimat
öreg kezem ma nem kereste meg.

“Egén a Nap” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Veled szárnyaltam kedves Imre, a szavak szárnyán. Gratulálok csodás írásodhoz!🎈

Szólj hozzá!