felfalta az ősz a nyarat,
rozsdavörös hullafoltok tarkítják,
a lehullott faleveleket,
hajnali ködöt böfögve fel
savanyú gyomrából,
lecsupaszított faágakat
használva fogpiszkálónak
most, amikor
a nehéz, édes illatokat,
a dohos pinceszag váltja fel,
érzem az eső lüktetését
a bőröm alatt
hallod a szirének énekét?
most biztos azt hiszed,
hogy ők csak a fejedben léteznek.
vajon mit is keresnének a
szárazföldön, ezek a mitikus
tengeri lények?
a válaszom csak annyi, hogy
a kísértés mindig itt van
velünk, bárhol is legyünk.
a levegőben lustán úszó
ökörnyál, az idő
köldökzsinórja, ez köti most
össze a jelent, a jövőt, és a múltat
a száraz falevelek úgy zörögnek
a talpam alatt, mint ha milliónyi
nejlonzacskót csörgetnének,
a pézsmaszagú avar alatt lakó
aprócska manók, akik
éjszakánként a tavaszról álmodnak,
tudják, hogy azért mert az ősz valamit
elvesz, valamit mindig vissza is ad,
megtanít bízva várni minket