Szenvedéseim viselem, hordom,
ez egyetlen ékszerem.
Nem kértem, de olcsón kaptam,
nyakamba rakta az életem.
Az én kincsem értéktelen,
nehéz ólom, nem arany.
Vastalpú isteni csizma az
arcon, embertelen súlya van.
Magamtól kapott reményem,
hogy méltó vagyok viselni.
Nehéz lánc lett mellkasomon,
eltakarva, nem kitenni.
Így adni utolsó kenyerem
a vigasztalhatatlan árvának.
Cipőt húzva lehajolni egy
nyomorult fagyott lábára.
Besétálni a szobába, ahol a
boldogság kulcsra zárva van.
Flaskámat falhoz vágva, benne
a fájdalom keserű nyála van.
Szenvedélyeim temetése, az
elkülönülés pokoli tűzben tart.
A halál szomjasan alkosson,
mikor jól meghalok nála majd.
