Érzéstelenítő
-Az önmagán túlmutatóról-
Lekötött figyelem
Hogy erősnek maradjak az ellenszélben
hogy egyszerre legyen szabad és megkötött
elhitetve magammal hogy fontos élnem
a józanság és a szent őrület között.
Mert hogyha fájnia kell akkor ma fájjon
még ha a gyógyulással senki sem áltat
sziklaként állva a villámszagatta tájon
folytatva magam ellen szüntelen csatámat.
Hogy visszaadjam a hitelét a szónak
próbálva nem hallgatni az ellenérvre
nem látva sorsom veszendőnek foszladónak
mesterségemmel a mérhetetlent mérve.
Maradva az őrült maradva a bátor
mintha szomjúságomban a mérget nyelném
hogy elválasszam a fényt az éjszakától
tudva hogy költőként nem feledhet az elmém.
A biztonság utáni vágy
A széllel a léttel küszködve naponta
hogy értelmet adjak benne pár dolognak
kinek nem kell a csillogás és a pompa
kutatva el a napok hová párologtak.
Mint aki meg mindenből mást hall és mást lát
kinek szerető nem jutott és nem tellett
hogy meglazítsa a torok szorítását
hogy ne lássak utolsónak minden percet.
Mint akinek a szavait te sem kéred
hogy elmondhassam neked amit nem lehet
hogy felnőtt lehessek és csordultig érett
ki mégis örökre egybenőttem veled.
Ki sokszor bátortalan és sokszor gyenge
nem értve miért makacsoltad meg magad
nem is értve életednek mi a rendje
melyből fel sokszor csak az őrület fakad.
A titok belsejébe rejtve
Míg én magam meg verseimmel vizsgáltatom
míg a fejem újabb falakba verem be
hogy szóljak ha nincs kivel szót váltanom
gyógyírt keresve az életveszedelemre.
Jól tudva nem volt bátorságom és volt eszem
figyelni az üzenetre a szavakra
nézve csak remegő összekulcsolt kezem
csak az iszonyatot vállalva magamra.
Tömve a fejem a rémekkel degeszre
őrizve őket mint a gyilkos hajlamot
életem meg csak a kínnal fűszerezve
állva mint akit szembe a vihar kapott.
Magam tovább mentegetve tovább védve
mint akit fel az értelmetlenség vagdal
nézve verseimre mint a találós mesékre
szembesítve magam a helyrehozhatatlannal.
Az elveszett és az el nem nyert
Mint akit régen nem szólított senki a nevén
nem tudva halottaim közt hogy tegyek rendet
nem tudva miért ők haltak meg és nem én
aki előtt a válasz még fel sem derengett.
Nézve magamra mint macska az egérre
próbálva átérezni a nincset a hiányt
emlékezve a nap émelyítő hevére
mint akiben a nemlét mint a por szitált.
Tudva ki magamból csak írással irthatom
több időt már nem szánva az ítéletre
hogy a fájdalom áttörjön a szív falon
magam végletekig és csonkig égetve.
Nem figyelve csak a lényeges dologra
követelve magamnak a nevetés kínját
egymagamban borzongva és lobogva
mint akinek a fénye egészen a csontig vág.
Hullám hullámra
Úgy érezve sokszor az írásnál szebb bármi
nem gondolva se versekre se könyvekre
nem akarva tisztábban és messzebb látni
a csend partjairól magasabbra röppenve.
Maradva a némaságban a zavarban
zárva magamra az ajtót mint egy bolondra
ki fel a homályt a ködöt sem kavartam
tovább imbolyogva és tovább szorongva.
Mint aki így szabad mint aki így boldog
kié csak a lelki megnyomorodás odva
kinek versein át csak a nyirok szívódott
magát be a szenvedésre programozva.
Mint akinek a sorsa végül csak rád hatott
ki el velem most is a lehetetlent hiheted
mint akin száz és ezer hullám átcsapott
mégis egybe látja a szétmosódott színeket.
Fájdalommal járó
Magamról az álarcokat mind lerántom
mint aki mindig is mást remélt és mást hitt
a lecsillapíthatatlan óceánon
mozdulva egy újabb és újabb karcsapásnyit.
Mint aki helyett el senki sem intézett
semmit kiknek a fejében mintha más gond járna
jól tudva hogy visszaránt bárhonnan is nézed
rabságom zárva az alkonyat odvába.
Szorítva a sorsomat újra ökölbe
hogy meg így háláljam és meg így köszönjem
fel hófehérre vasaltan tündökölve
állva meg a szembevágó vízözönben.
Hiányával annak ami már nem lehet
az enyém hogy felismerj és hogy elnevezz
hogy a szívem alatt és a szívem felett
is lásd: a bátorságom képpé formálásának perce ez.
Állva a szél és a víz minden marását
hogy velem a félelemről ne is értekezz
hogy a megaláztatásodat ne lássák
mint akivel együtt a világnak is vége lesz.
Móritz Mátyás
2024. December 29. Vasárnap
Budapest, Csepel