MÉG LÁTOM…
Még látom a vén holdat, a csillagos eget
A hét színű szivárványt a ködfelhők felett
A tajtékzó tengerek vad, haragos hullámát
A messze tűnő vihar csendes tisztulását
A rügyező zöldellő fákat, illatos bokrokat,
még ajkaimon érzem mézédes csókodat
Látom, ahogy erős karod a vállamat fogja
Így lettem egykor a szerelmed bolondja
Érzem, hogy jó vagy, kedves, megbocsájtó,
és nem veszted el eszed az őrjítő vágytól
Ölelésed biztonságot, boldog jövőt jelent
ezért, te hoztad el sorsomban a végtelent
Olyan sokan csalódnak, észre sem veszik,
hogy ők is hibásak, vagy könnyen feledik
Sokszor könnybe fullad a legszebbik érzés
Hatalmas, és vonzó erő a csábos kísértés
Ma is látom két szemed legmélyebb tükrét
Csodás tekinteted, mit fényez az együttlét
Hogyha megszűnik ez a ragyogás szemedbe’
Akkor tudni fogom, már nem vagyok szeretve
Bámulom a sötétkék eget csillagos éjszakákon
Már oly rég elmentél, de hozzám repít az álom
Minden egyes nap, számtalan perc, és üres óra,
imádott lényedet, édes emlékként visszahozza
Látni fogom akkor is, ha szemem már homály lepi
Örökké él a sok szép, a sebeket az érző szív feledi.
Eger,2024. 07. 17. F.R. Vadvirág