Tavasz dallama
Ím, tavasz lépdel lágyan, könnyedén,
s fát, bokrot hív táncba édes szóval.
Örömruhát ölt mind – rózsaszínt, fehéret,
halvány aranyat és bíbor glóriát.
Illatuk száll, mint titkos, halk igék,
s a légben zsong a földnek ébredése.
Napfény simítja gyengén bimbajuk,
s éj s nappal közt így születik meg a dal.
S mielőtt még a harmat elpihen,
a hajnal csendben csókot hint a fákra,
s a szirmok közt a fény gyöngyként pihen,
csillámló árnyat vonva lombruhára.
A szél sóhajt – egy halk, tétova hang,
s a fák felelnek rá mély bólogással`.
Madárdal szárnyal, édes, tiszta hang,
mely égig ér – az ég mosolyba zárja.
A föld szívéből élet lüktetett,
fűszálban, rügyben, nedves földi porban,
s a tavasz, mint egy tünde`, megpihent
egy nyíló ág halványzöld otthonában.
A patak csendben gyémántfénybe ért,
fodrában táncolt napsugár s derű,
s a tavasz újra szólt – lágy dallamként,
s a föld felelt rá: élni gyönyörű!
S a rét, mint hárfa, lágyan felzenél,
harmat gyöngyözik fűszálak hegyén,
s a nap arany keze csendben kísér
minden bimbót, melyben nyílik a remény.
Madárszárny suhan – árnyék és csoda –
s a lombok közt az ég kékje ragyog,
a szellő csókja halk fuvalma ott,
hol bimbó és fény násza megfogan.
Tavasz lépked a dombokon tova,
köntösén csillagfény és hajnali pír,
s amerre jár, nyomában életet ad,
s a föld szívében új dallam kél.
A patak csengve hívja társait,
a fű zöld ölében szunnyad még a nap,
de dallá lesz minden halk szívdobbanás,
s a tavasz így zengi meg újra önmagát.