A lelkem mélyén talán mocsár vagyok,
felül tavirózsák nyüzsögnek benne,
sok-sok üledék,,mit a halott idő felhalmozott,
de nem oldja fel az idő bölcs tengelye…
A lelkem mélyén talán gyémánt vagyok,
de fák gyökere talán el nem éri,
mert sok a ragadvány, fájdalommal teli,
s a táptalaj mindet hasztalanul kéri.
Volt tán hatékony létem és kereste a kulcsot,
kívánva a varázslatos kortyot,
miből oltanám még szikkadozó szomjam,
az örök elesettek lajstroma között!
Ha büszke lennék, máglyatűzre mennék,
kívánkoznék égbe, vagy valahol égve,
vagy eltünnék a múlt gyötrő sűrűjébe,
miként repedt földben a mag,
a szikkadt, szomorú semmiségbe!
Tóth Gusztáv
Köszönöm, kedves Erzsébet, bár én is sokszor kérdezem magamtól, mit is akart mondani az aktuális, ügyeletes ” költő? ”
Örvendek, hogy kiszűrtél valamit a versemből
Tiszt: Gusztáv
Kedves Gusztáv! Ez a vers minden, csak áprilisi tréfa nem! Csodálatos megfogalmazásodat olykor érteni vélem. Bárcsak ne érteném! De én is szoktam hasonló dolgokon töprengeni. Gratulálok! Szeretettel: V. E.
Köszönöm, kedves László Barátom!
Tiszt: Gusztáv
Barátom, ezt helyettem írtad, – kicsit jobban, mint ahogy nekem sikerülni szokott. Annyira én, hogy lopnám, ha nem lenne etikátlan 🙂 Nagyon a helyén van minden, szívből gratu. László