A tegnap árnya semmivé foszlik,
mint dér, ha elolvad a fák tövén,
s a föld, mit ősz és tél sebzett,
most ringat, hív, s éltet engemet.
A szél imát mormol magában,
suttogva lomb selyem falában,
s mi bűneinkből tisztán, lentről
sarjadunk, mint fű a kövek közt.
Fény a dombon átszalad,
mint víz tükrén a pillanat,
s a fák, mozdulatlan rabok,
most rezdülnek. Hallgatok.
A szellő szálkás tenyerével
végigsimítja bőrömet,
lég ölében a rét felett
egy felhő lassan szétpereg.
És mozdulok. És minden mozdul.
A víz, a lomb, a fény, a szó.
Magamat ringatom, s tudom-
nekem a tavasz irgalom.
Fény a dombon átszalad,
mint víz tükrén a pillanat.
Fák mozdulnak csendesen,
porszemet a szél seper.
Porszemet seper a szél,
tavasszal vétkünk halált alél.
Magamat ringatom, s tudom-
a tavasz nekem is irgalom.