Azt sem tudom, hogy
a következő másodpercben hová érek.
A kócos sors miképp veti
elém magát és a képek,
mely falnak, mely sarkát díszítik tova.
Nem tudom, mikor megyek
a hídra fel, és a folyó-kék tinta hol ömlik
rá kéziratra, életemre,
és tünteti el
sorsom, magam – a végtelenbe.
Kezem óvatosan emelem,
hogy erem kibírja a vér
lüktetését, és pulzáljon bennem
sok-sok küzdelmes nappalt
és csendes éjt.
Adjon a sors esélyt –
– megérteni benne magam,
és visszajussak ím a partra
fáradtan, elnyűtten, akarva,
nem akarva.
Bakancslistát írok, kívánság-
cédulákat lobogtatok a térben.
De hiába könyörögtem, hiába
kértem.
Nem tervezhető semmi.
A szerencse kereke felé
fél szemmel odasandítva,
múlt vaspilléreiről
jövőbe bandzsítva,
szeretnék hinni valamiben.
Magamban, létezésben, világban, Istenben.
De csak kószáló, alakváltó felhőket látok, és
életem nyomát,
melyen remény és kétség ül,
és néhány látomás.
