Belekarcolt ma a levegőbe a mélység hiánya,
hogy átérezve lényedet te is egyedül haladsz.
S bár szükségem volt arra az apró szilánkra,
minek döfése valahol félúton abba maradt.
Így most a mindenség csendjébe hallgat szívem,
de veszteségem útján megtorpanni látszok.
Fátyolossá vált arcod emlékeimbe még élesítem,
de mint egykor… ma is sokat hibázok.
Halhatatlan érzések végtelen víztükrében
ma megtaláltam dobbanásaimnak szánt rozsdás szögeket.
Félig beékelődött apró szilánkjaidnak,
most ők váltják fel kibérelt helyüket.
S bár mesélhetnék neked a hajnal illatáról,
hogy álmos lépteimben miként kapkodom a levegőt,
de komor erdők ösvényeit járva tovább keresem,
a sötétbe burkolózott elfolyó időt.
Hozzád írt soraimon, olykor megremeg
szomorúságom könnytől ázott fátyla.
Porrá dermedt emlékeim útján még most is fáj
lelkem ketté szakított hiánya.
S míg várok…
Láthatatlan takarómba csavarom
a meg nem értett, sértődött jövőt.
Talán ha „akkor” útjába állok a reménynek,
idővel testet sem ölt.
Lehet közelebb engedném ma magamhoz kihunyt fényemet,
hogy nélküled is érezni tudjam
lelkem tükrében ismét a vakító napot.
S ha mégsem sikerül… Hogy azt látsd…
arcomra felrakom a mosolyra formázott maszkot.
