Nem borítékban születtem,
hanem a mellkas alatt,
ahol a szív fekete tintával
írja a sorokat, titokban, hallgatag.
Levél vagyok, hullok csendben,
foszlanak szavaim ködben,
mégis rálép mindenki,
ki nem érti, mit rejt a gyökér mélye.
Ha elolvasnád, látnád,
hogy minden szó vérből fakad,
és minden mondatban ott recseg
csontjaim sötét csendje, fakó árny.
De nem bontasz fel. Csak állsz,
nézed, ahogy a szél
egyetlen szeletben elvesz,
örökre, vissza nem hozva semmit.
Zuhanok, mint befejezetlen mondat,
félbehagyott ima, válasz nélküli levél,
mely a földre hullva súgja:
„Így élünk, így hallgatunk, így veszünk el.”