Kihátrál
A konyhában a halványzöld, koszos stokedlin ülök.
Kékesfehér ez a várakozás.
Fénytelen ürességbe beleomló cigarettafüst.
Az apró szobalégy az enyhe nyári hőségtől
a vízköves mosogató felett szédeleg.
Benne elmosatlan poharak, kávémaradványok,
Nagymamámtól
örökölt foltos, pecsétes
és díszeit vesztett edények.
Bukóra nyitva az ablak alsó része.
Több ponton esik ki belőle a nálam
is idősebb gitt.
Nyárfák, tuják zöldellő lombjai,
ha kinézek, eltakarják a kilátást
a térre.
Nincs itt semmi látnivaló,
mondaná a halott isten.
Nem érkeztél meg.
Az ágyra már nem is gondolok.
Talán nem is létező, fehér blúzt hordó
és világosbarna szoknyás női talány vagy.
A képzeletemben.
Noha nem tudom, melyik
nőfajtába tartozol?
Ölni vagy ölelni jöttél?
Noha lehet, csaknem mindegyikőtökre
keresztet vethet már a pogány
férfi lélek is.
Ha én közelednék,
csaknem biztos: Sértésnek veszed.
Még rosszabb esetben kéretlen
nyomulásnak, ami nincs.
A harangokat azért előszeretettel félrevered.
A hamutartóban a megszokott
csigatempójú végzet:
Gyűlnek némán a számlálatlan,
láncban elszívott
csikkek.
Ha mégis jönnél és rosszabb lennél
a várva nem vártnál:
Vaklármát kérlek ne csinálj!
Kopogásodra a harmadikon
nem biztos, hogy reagálok,
a férfi lélek ismeretlenül
is csalfa női hitedre inkább ráfordítaná
a rozsda-ette, madárlátta kulcsot.
Mégsem szólsz, hogy hozzám jöttél,
és fontos vagyok neked,
ha így lenne, azt is megbocsátanám,
amennyiben rádöntenéd
félkomfortzónámra a bejárati ajtót.
Noha tudom, a többi nőhöz hasonlóan azonnal
sarkon fordulva, majdnem
holt szívem előteréből
is kihátrálnál.
Pedig csak egy régi dallamot aranybarnán
dúdolva, a halványzöld stokedlin ülök.
Hitben Nálad sem rosszabbul.
Jócskán fehérebben
a vártnál.